***A letévedt Angyal balladája***
A sárban fekve, ázott szárnyakkal
az emberek jóságára bíztam magam.
Felnéztem a földről; olyan furcsa itt lent,
de egy eltévedt remény szólt halkan.
Egy eltévedt élet, egy kései vallomás,
egy dal, amit már nem játszanak.
Egy múló szeszély, mint a hit itt lenn.
Olyan, mint egy kitagadott mag.
Olyan, akár az árnyék, amitől félnek,
akár a valóság, egy arc, fénylő szemek.
Édes-bús gyermeki kacaj, ölelés,
de benne a félsz némán ott remeg.
Olyan furcsa itt lent.
Mindenki sírva, fájva álmodozik csupán.
Bukottnak lenni nem is olyan nehéz,
de felkerül minden a helyére talán.
Olyan furcsa itt lent.
A hajnalnak mindig varázsos a dallama;
Bekebelez, magába ölel, nem fél szeretni,
s nem ítél senkit, se életre, se halálra.
Mindig ott van, mindig ott lebeg,
akár az az eltévedt remény, ami szól.
Ami jó volt mindenkihez, (ami szeretett)
de oly sok ember ellökte magától.
Olyan furcsa itt lent.
Egy könnycsepp hullik ki szememből,
s nincs itt olyan, vagy nagyon kevés,
ki igaz szívvel beszélni tudna a szeretetről.
Papp Ádám
************
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése